1. Mk 1,12-15: Jézus, megkeresztelkedését követően a Lélek ösztönzésére kivonul a pusztába. Itt is felbukkan az eseményeket sürgető azonnal szócska, amely összekapcsolja a történéseket. Márk elbeszélésében a Lélek szabányosan ‘kidobta’ (gör. ekballó) Jézust a pusztába. Ennyiben folytonosság jön létre a jánosi keresztség, a pusztai tartózkodás és az azt követő nyilvános működés között: Jézus működése az Atyának való sürgető, azonnali engedelmességben valósul meg, amire a Lélek indítja őt. A görög ekballó szó a Lélek bensőben ható ösztönzésére keletkező visszautasíthatatlan késztetésre vonatkozik. Érdekes módon ugyanez a kifejezés szerepel Jézus ördögűzései során is. A pusztában Jézus negyven napot töltött, közben a Sátán kísértéseit szenvedte: negyven napig egyedül nézett szembe a rá váró nehézségekkel, végső soron a szenvedéssel és kereszthalállal. Jézus negyven napi pusztai tartózkodásának éppen szenvedése, kereszthalála és feltámadása adja meg az értelmét. Ilyen értelemben Péter első levelének tanítása (1Pt 3,18-22) összekapcsolja Jézus működését és küzdelmeit a keresztség szentségével, valamint a keresztény ember magatartásával az üldöztetések idején: „Mert Krisztus is meghalt egyszer a bűnökért, az Igaz a bűnösökért, hogy Istenhez vezessen minket. A test szerint ugyan megölték, de Lélek szerint életre kelt” (1Pt 3,18). A bűn feletti győzelmet pedig a keresztség szentsége adja, mivel ez magában hordozza Jézus szenvedésének és feltámadásának misztériumát és kegyelmét (1Pt 3,19–21): „Így ment el a börtönben sínylődő lelkekhez is, és hírt vitt nekik. Ezek egykor engedetlenek voltak, amikor Noé idejében Isten türelmesen várt, amíg a bárka elkészült, amelyben csak

néhányan, mindössze nyolcan menekültek meg, épp a víz által. Az előképnek megfelelően most titeket is ugyanígy megment a keresztség, hiszen az nem a test szennyének a lemosása, hanem könyörgés Istenhez, hogy adjon tiszta lelkiismeretet Jézus Krisztus feltámadása által”.
A pusztában mélyül Jézus önazonossága és küldetéstudata. Vadállatok között volt és angyalok szolgáltak neki (Zsolt 91,11-12). Mátétól és Lukácstól eltérően (Mt 4,1-11; Lk 4,1-13) az evangélista nem beszél a kísértésekről. A negyven nap említése, mint időtartam és a puszta, mint helyszín egyrészt a választott nép pusztai tartózkodását, másrészt Mózes negyven napos tartózkodását a Sínai-hegyen – midőn megkapta a Törvényt (Kiv 24,18) –, valamint Illés próféta élettörténetét (1Kir 19,1-8) idézi fel.
A vadállatokra való utalás Jób könyvének egyik ismert szakaszára vonatkozik: „Mosolyogva nézhetsz fagyra, szárazságra, a mező vadjaitól nem kell félned” (Jób 5,22). A 13-ik versben található megjegyzés mégis sokkal többet mond számunkra:
– a Sátán megkísértette az első emberpárt az Éden kerjében (héb. gan-éden = gyönyörűség kertje) – Jézust a pusztában;
– a kertben az első emberpár állatok között élt, akiknek a földből alkotott ember nevet adott – Jézus a pusztában vadállatok között volt (Zsolt 91,13).
– az Éden kertje felé vezető utat kerubok zárták el az ember elől – Jézusnak angyalok szolgáltak a pusztában (Zsolt 91,11-12), vagyis Jézus teljesen az Atya küldötteire bízta életét, akik táplálékkal látták el, akárcsak Illés prófétát.
Jézusban, a megígért messiásban (Zsolt 91,16!) helyreáll az eredendő béke (Iz 2,4; 11,5-8; 65,25; Ez 14,21; Jel 6,8): Jézus személyében a világ visszakapja eredendő célirányosságát. Benne megvalósul a Noé-ciklusban előrejelzett jövendő világ (héb. olam haba).
Ahogyan Jézus megkeresztelkedésének eseménye magában hordozza a vízözön és a kivonulás elbeszéléseinek ‘megmenekülés-szabadulás’ tipológiáját, úgy viszi tovább ezt a képet a pusztai tartózkodás és a nyilvános működés kezdetének elbeszélése Márk evangéliumában. A víz és a galamb kétségtelenül rámutatnak a Noé-ciklussal való kapcsolatra, a vadállatok közötti tartózkodás a

Jézusban elkezdődött új világra irányítja figyelmünket. A teremtés kezdetén lévő harmóniát ugyan megbontotta a bűn, a rendet a vízözönt követő világban a Noéval kötött szövetség szavatolja, amelyben Isten kötelezi el magát és ígéretének jele a szivárvány lesz. Ilyen értelemben a puszta a bűn özönétől sivárrá vált földet jelképezi, Jézus működése pedig az új életet (vö. Róm 5,12-14.18.20b-21).
A pusztában töltött időt követően Jézus elindult, hogy hirdesse a bűnbánatot és Isten Országát (lásd B év Évközi 3. vasárnap). Jézus pusztai tartózkodásának célja tehát Isten uralmának helyreállítása és a Sátán művének szétrombolása (1Jn 3,8). A pusztában Jézus felkészül az útjára:
– a nyilvános működés: a bűnbánat, a megtérés és Isten Országának hirdetése
– szenvedése és feltámadása
– mennybemenetele
Feltámadásában Jézus útja nem ér véget, hiszen ahogyan egész addigi működése, úgy legfőképpen feltámadása révén „ment el a börtönben sínylődő lelkekhez is, és hírt vitt nekik. Ezek egykor engedetlenek voltak, amikor Noé idejében az isten türelmesen várt…” (1Pt 3,19-20a). Azzal, hogy Jézus feltámadt és fölment a mennybe véglegesen tudtára adta a Sátánnak, hogy ő, Jézus az Úr.

2. Hitünk szempontjából:
– Jézus tökéletesen engedelmeskedik az Atyának, ezáltal személyében kiengeszteli Istent a világgal és helyreállítja a bűn miatt felbomlott egységet a teremtés rendjében. Ő teljesen a Lélek ösztönzéseinek adja át magát, noha a kísértésekkel is szembe kell néznie.
– A keresztség szentsége erőt ad a kereszténynek a Sátán elleni küzdelemhez. A keresztség vize „könyörgés Istenhez, hogy adjon tiszta lelkiismeretet Jézus Krisztus feltámadása által” (1Pt 3,21). A lelkiismeret magatartása ugyanolyan állhataosságot ad a Lélekben, amellyel Jézus a pusztában tartózkodott.

3. Erkölcsi szempontból:
– amint Noé kiszállt a bárkából, hogy újból betöltse a földet élettel, nekünk is ki kell lépnünk az önző megszokottság kényelméből (Ferenc pápa, Evangelii Gaudium)
– áldozat: jócselekedetek, ima, böjt. A hamis kapaszkodók helyett kivonulni a pusztába, hogy teljesen Istenre tudjuk bízni magunkat
– Jézushoz hasonlóan hallgatni a Lélek szavára, párbeszédet folytatni vele, hogy Őáltala, Ővele és Őbenne cselekedjük a jót

4. Célunk: engedelmesség a Lélek ösztönzéseinek. A bizalomteljes odaadás Istennek (vö. Zsolt 91).

Ima: Nagyböjt 1. vasárnapjának propriuma

A Nagyböjt 1. vasárnapját meghatározó Zsolt 91 feldolgozásai:
F. Mendelssohn: Denn er hat seinen Engeln befohlen
A szentmise olvasmányközi zsoltárának feldolgozása: J. M. Haydn: Angelis suis Deus
A szentmise evangélium előtti tractusa: Ó-római: Qui habitat (1. rész) és Ó-római: Qui habitat (2. rész)