Lectio divína B év Évközi 6. vasárnap

Lectio divína B év Évközi 6. vasárnap

1. Mk 1,40-45: Jézus ‘zsúfolt és sietős’ szombatját követően – a hét első napján –, kora hajnalban, amikor még sötét volt, kiment imádkozni. Simon és társai valamivel később megtalálták őt és zavarukban – mivel utána osontak, hogy megnézzék hova megy és mit készül tenni – csak ennyit mondanak: „Mindenki téged keres!” (Mk 1,37b). Ennek ellenére Jézus elindul missziós útjára a közeli helységekbe. Jézus válaszában, amelyet Simonnak és társainak ad, valamiképpen ott rejlik a húsvét utáni események előíze: „Engedj! Még nem mentem föl Atyámhoz. Inkább menj el testvéreimhez és vidd hírül nekik: Fölmegyek Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, Istenemhez és a ti Istenetekhez” (Jn 20,17; vö. Mk 16,9-11). Ennek az útnak során egy leprás jött hozzá, aki térdre borulva kérte. A helyszín továbbra is Galilea, Kafarnaum és a tó környéke.
A lepra (héb. saraat. régebbi magyar kifejezéssel: bélpoklosság) szó jelöl mindenféle visszataszító, sőt sokszor ragályos bőrbetegséget. Akit a társadalom leprásnak nyilvánított (vö. Lev 13,44-46), azt valójában Istentől átkozottnak tekintették. Ennyiben a betegséget, mint az ember rossz vallási és erkölcsi magatartásának büntetését fogták fel. A beteget kitaszította a társadalom, mivel kultikus szempontból tisztátalannak számított, ezért nem léphetett fallal körülvett településre, a szent városba, a szent Templomba. Így a lepra, mint betegség, a lelkileg halott ember jelképe lett. A leprásokat többnyire senki sem ápolta. Ha éltek is közösségben, akkor szintén leprások között (2Kir 7,3; Lk 17,11-19). Az ószövetségben csupán két esetben találkozunk gyógyulással (Szám 12; 2Kir 5).
A súlyos bőrbetegségben szenvedő ember Jézustól nem egyszerűen gyógyítást kér, hanem a következőképpen fogalmaz: „Ha akarod, megtisztíthatsz” (Mk 1,40b). Ebben a kijelentésben a lényeges éppen az, hogy a beteg nem közbenjárást kér, hanem Jézus akaratára hivatkozik; Jézustól függ, hogy megtisztul, vagy nem, ilyenmód a kérés tele van alázattal és teljes ráhagyatkozással – Jézus élettörténetében ugyanez a bizalomteljes és ráhagyatkozó magatartás a Getszemáni-kertben figyelhető meg (Lk 22,42). Másrészt, a leprás tisztátalanságának mélyéből történő kitörés vágya a tékozló fiú történetét juttatja eszünkbe (Lk 15,11-24). A tékozló fiú tisztátalan állatokat gondozott és az édesapa vallomása szerint: „fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült”. A beteg ember teljesen Jézusba veti reményét: a názáreti Jézus, a galileai vándortanító az, aki megtisztíthatja és ezáltal kultikus szempontból is tisztává nyilváníthatja. Sőt, a leprás sokkal inkább arra kéri Jézust, hogy adja vissza életét! (vö. 2Kir 5,7). A leprás meggyógyítása és az ember tisztának nyilvánítása ennyiben egyenrangúnak tekinthető a halottak feltámasztásával. Jézus könyörülettel, mégis lelki megindultsággal (vö. Mk 1,43; 3,5; 10,45) kinyújtotta karját – mint Mózes (Kiv 3,20; 7,5; 14,16-27) –, megérintette (Mk 6,56b; 7,33; 8,22) az embert és parancsolt: „Akarom, tisztulj meg!” A felszólítás (vö. Mt 8,3; Lk 5,13) hasonló a gonosz lelkek kiűzésekor mondott parancshoz. A gyógyítás érintés és parancs révén megy végbe. Azzal, hogy Jézus megérintette (Mk 1,31) a leprást, kifejezte, hogy nem fél a betegségtől – megérinti az érinthetetlent; együttérez a beteggel (Iz 53,4), annak szenvedései, eddigi kitaszítottsága miatt. Az sem mellékes, hogy Jézust mélyen érintette a leprás állapota: „megesett rajta a szíve” (Mk 1,41). A már ismert azonnal szó (1,30.43) értésünkre adja, hogy a betegség haladéktalanul engedelmeskedett Jézus parancsának és elhagyta őt. A beteg megtisztult – visszakapta életét!
Ezt követően Jézus nyomatékos, szinte kemény belső lelki megrendüléssel ráförmedt (gör. embrimaomai = mennydörgésben lenni) a meggyógyultra, megfenyegette és azonnal elküldte őt, hogy hallgasson a történtekről, ne mondjon senkinek semmit, menjen és mutassa meg magát a papnak, tegyen eleget a kultikus előírásoknak (Lev 13,49 14,2-32; vö. Lk 17,14), hogy a társadalom visszafogadhassa őt.
Vajon miért jött indulatba Jézus? Máté evangéliumában a vakok meggyógyítása esetében találkozunk ugyanezzel a Jézusi magatartással (Mt 9,30). A betániai vacsorán a leprás Simon házában ülő vendégek ráförmedtek az asszonyra, aki drága kenetet öntött Jézus fejére (Mk 14,5). De ugyanez a fogalom szerepel János evangéliumában, Lázár feltámasztásának elbeszélésénél, de itt sokkal inkább, mint Jézus belső megindultságból fakadó keserves és gyászos hangkitörése (Jn 11,33.38). Vajon a leprás ember; a lepra gonosz szelleme, vagy önmaga, illetve missziós tevékenységéne miatt rendült meg Jézus lelke mélyén és förmedt rá az emberre? A parancsban rejlik Jézus magatartásának kulcsa: Ő nem a meggyógyult miatt jön indulatba, hanem valamiképpen a bizonyságot kérők későbbi magatartása miatt (1,44b). Az elkerülhetetlen konfliktus korábban veszi kezdetét, Jézus nem taníthat nyilvánosan, mert ezáltal személyisége féreértését is eredményezheti, másfelől értelmezhető ez a sátán ismételt kísértésének.
Noha Jézus szigorúan megparancsolja a hallgatást (vö. Mk 5,43; 7,36 Lk 8,56), a leprából kigyógyult ember nem engedelmeskedik/nem engedelmeskedhetett, ez pedig a későbbiekben konfliktust gerjeszt Jézus, valamint Jeruzsálem vallási vezetői között. Jézus, amennyire csak lehet, kerüli annak lehetőségét, hogy környezete félreismerje őt, mint csodás gyógyítót, rabbit, vagy politikai vezetőt magához kösse. Magatartása identitásának kérdése is, amely később, Fülöp Cezáreájának környékén merül fel határozott formában (Mk 8,27-30). Noha a keresztelkedésekor elhangzó szózat (Mk 1,11), a kafarnaumi megszállott emberből megszólaló gonosz (1,24) már fényt derített kilétére – de a későbbiekben is (Mk 3,10-12) –, a tömegek számára Jézus személye még mindig rejtély (Mk 1,27). Érdekességként megjegyezzük, hogy Máté evangéliumának beszámolója szerint Keresztelő János is elküldte tanítványait Jézushoz, hogy bizonyságot szerezzen (Mt 11,2-19; vö. Iz 26,19; 29,18; 35,5; 61,1) kilétéről. Ugyanakkor – ahogy már fentebb említettük – minden ilyen eset mitha egyben Jézus megkísértéseinek sorába állna, hiszen Márk nem írja meg Jézus pusztai tartózkodásának részleteit, ahogyan Máté vagy Lukács (Mk 1,12-13; Mt 4,1-11; Lk 4,1-13).
Márk evangéliumából, ahogy Máté és Lukács esetében sem derül ki számunkra, hogy a meggyógyult ember teljesítette Jézus kultikus parancsát, vagy nem – ez a kérdés nem érdekli Márkot, vagy éppen nyitva hagyja a kérdést. Annyi bizonyos, hogy a hallgatásról szóló utasításnak nem engedelmeskedett, hanem híresztelte és terjesztette a vele történteket, emiatt Jézus csak lakatlan helyeken tartózkodhatott, távol a városoktól. A leprás, aki eddig szigorúan elkülönített életmódott élt, végre emberek közé léphetett. Útja során (Mk 1,44), míg eljutott Jeruzsalembe, a paphoz, aki tisztának nyilváníthatta a törvény szerint, talán többször is bizonygatnia kellett, hogy ő már tiszta, most már senki sem zavarhatja el őt kődobálással. Jézus más útra lép, ‘taktikát’ változtat, a harmadik lehetőséget választja: elvonul, de nem zárkózik el!

2. Hitünk szempontjából:
– Jézus gyógyító tevékenysége a messiási kor jele:
a) senkit nem hagy magára, aki egzisztenciális megtisztulást keres
b) gyógyító tevékenysége megszenteli az embert
c) kegyelmi kapcsolat jön létre Jézus, a megtisztult ember és a Krisztusi Test tagjai között.
– Szentségi értelemben a lepra a bűn és annak elhatalmasodott mértéke. Míg a leprást kizárták a közösségből, és a tisztátalanság jeleit viselte magán (Lev 13,45-46), addig Jézus meggyógyítja őt! Amikor lelkileg megfertőződik az ember (bél-poklos = belső gennyesedés), akkor gyógyulásért Istentől rendelt döntőbíróhoz (Kiv 18,-26; Jn 20,22-23) – gyóntató pap – fordul, akinek feladata megállapítani a probléma mértékét és megfelelő gyógymóddal segíteni a bűnbánót (gyógyulást keresőt). A gyógymód:
a) szentségi feloldozás
b) üdvös elégtétel
c) lelki segítség
d) a megbocsátás és alázatos bocsánatkérés! – erről egy jó rövidfilm, vagy magyar felirattal

3. Erkölcsi szempontból:
– Jézus megtanít a szolidaritásra, amely nem más, mint a Krisztusi szeretetről való tanúságtétel a társadalomban. A szolidaritásban első helyen az emberi méltóság foglal helyet, amelyre Jézus mutat példát, aki visszaállítja a meggyógyított embert a közösségi életbe. A társadalom önvédelemre vonatkozó jogai és szokásai nem foszthatják meg az embert emberi méltóságától és nem foszthatják meg annak szeretet reményétől.
– Senkiről sem mondhatunk le, még akkor sem, ha már lelkileg egészen halott számunkra, mert Isten számára ő nem halott, Isten akarata, hogy éljen és üdvösségre jusson: (Ez 37,11-14; Mt 19,39; Jn 20,22)
– „Nem azt keresem, ami nekem hasznos, hanem, ami másoknak van javára, hogy üdvözüljenek (1Kor 10,33) – a leprás meggyógyításának esetében Jézus is a leprás szenvedéseinek megszüntetését előbbrevalónak tekintette, mint a lepra okainak vizsgálatát, felhánytorgatását de a nyilvános igehirdetést. Noha lakatlan helyeken időzött, visszavonultságában is fogadta mindazokat, akik keresték a vele való találkozást.
– Rugalmasan Istenre bízni életünk céljait és azok megvalósítását
– Felismerni a nyilvános tevékenység vagy a visszahúzódó, de nem elzárkózó magatartás idejét és mértékét

Célunk: Kialakítani a személyes és közösségi együttérzést; minden tőlünk telhetőt megtenni a lelkileg halottak feltámadásáért, elsősorban imával és személyes elköteleződéssel.

Ima: az Évközi 6. vasárnap propriuma

Lectio divina Pécs