Lectio divina B év Évközi 4. vasárnap

Lectio divina B év Évközi 4. vasárnap

1. A mai szakasszal folytatódik Márk evangéliumának olvasása. Miután az evangélista bevezett bennünket Jézus Krisztus Örömhírébe (Mk 1,1-13), az apostolok meghívásán keresztül meghív Jézus követőinek sorába (Mk 1,14-20). A helyszín most már nem a Kafarnaum melletti tengerpart, hanem maga a város. Jézus a tenger menti úton betér a városba. Ez a Genezáreti tó északnyugati partján fekvő kb. 2000 lakosú város ettől kezdve Jézus városa (Mt 9,1; Lk 4,31) lesz, ahová mindig visszatér és ahonnan elindul tanítói körútjaira és végső soron Jeruzsálembe. A Via Maris (a tenger menti út) kereskedelmi és hadászati szempontból régóta ismert út volt (Iz 9,23). Ennek az útnak az egyik csomópontja volt Kafarnaum (héb. Kefar nachum – menedék, engeszelés, vigasz; ma Tell Hum; abban az időben a vallásos zsidók itt tisztelték Náhum próféta sírját). Itt lakik Simon és András, Jakab és János; itt gyógyítja meg Jézus Simon anyósát, az inaszakadt szolgát (Mk 2,1), innen szólítja el a vámasztal mellől Lévit, a vámost (Mk 2,14), meggyógyítja a vérfolyásos asszonyt és Jairus leányát stb. Röviden szólva Jézus itt beszélt legtöbbször és itt tett legtöbbször csodát.
Márk bevezet minket Jézus egyik eseménydús szombati napjába, amelynek során tanít (vö. Mk 6,2), ördögöt űz, meggyógyítja Simon anyósát, ismét gyógyít betegeket még naplemente után is. Ezt a napot leginább új szombatnak célszerű nevezni – hiszen Jézus személye maga a szombat. Érdekessége Márk elbeszélésének, hogy az 1,21-22 inkább összefoglaló beszámoló, míg az ördögűzés már részletesebb 1,23-28 (legvalószínűbb, hogy Márk ezzel akarta mintegy bizonyítani Jézus hatalmának hatékonyságát). Az elbeszélt esemény közelebbi helyszíne a kafarnaumi zsinagóga, ahol a vallásos zsidók összejöttek, hogy imádkozzanak, hallgassák a Szent Írások felolvasását és a hozzájuk fűzött tanítást. Akinek volt megfelelő tudása az írások értelmezéséhez, az szólásra emelkedhetett, de fel is kérhették. Az első újdonság amivel Jézus ámulatba ejtette hallgatóságát, hogy hatalommal tanított, nem úgy, mint az írástudók, akik sajátos magyarázati módszerrel értelmezték az írásokat, amelyben valamely bölcs személyiség tekintélye volt a mérvadó. Jézus tanításában a tekintély maga az Isten (Mk 2,10; 10,45; 11,27-33). Jézus az Isten Fölkent Messiásaként hatalommal tanít (vö. Dán 7,13-14; Mk 1,27; Mt 7,28). Érdemes nem csak a helyszínt, hanem a környezetet is jól szemügyre vennünk: Jézus, az ő első követői: Simon, András, Jakab és János valamint a zsinagógai közösség. Márk Jézust állítja a közösség középpontjába azáltal, hogy narrátorként beszámol a tanításról és hatásáról, így a figyelem teljesen Jézusra irányulhat. Márk nem árulja el számunkra, hogy melyik szakaszt olvasták fel az Írásokból, mit mondott Jézus, de beszámol a hallgatóság ámulatáról (vö. Mk 7,37; 10,26; 10,28; Lk 4,31-32). Az evangélista fokozza érdeklődésünket Jézus iránt: a meghívott halászok azonnal követték őt, a zsinagógai hallgatóság ámulattal hallgatta, most pedig a tisztátalan lélek engedelmeskedik szavának!
Az összefoglaló elbeszélést konkrét hatalommegynyílvánulás követi (1,23-28). Amire felfigyelhetünk, hogy a narrációt átveszi a párbeszéd: „Mi közünk egymáshoz, názáreti Jézus? A vesztünkre jöttél! Tudom, ki vagy: az Isten Szentje. Jézus ráparancsolt, így szólva: Hallgass és menj ki belőle!” (1,24-25) Az eddigi nyugodt elbeszélés megtörik. Találkozik  két hatalom: a tisztátalan lélektől megszállott emberből előtörő lélek másképp reagál, mint a közösség többi tagja: kétségbeesetten kiált! Az ámulatot felváltja egy kiáltás. Mégis ebben a kiáltásban sok érdekesség rejlik: 1. mi közünk hozzád – a gonosz lélek mintegy kifogásolja, hogy Jézus felborítja azt a légkört, amely révén eddig hatalmában tudta tartani egyrészt a zsinagógai közösséget (amely már egyben jelképpé is válik: az egész világ), másrészt szószólóként a többi tisztátalan lélek nevében is beszél; 2. a tisztátalan lélek hatalmat próbál gyakorolni Jézus felett, kimondva azt, hogy ő a názáreti Jézus – ezáltal lealacsonyítva őt (vö. Jn 1,45), mégis hozzátéve az igazságot: te vagy az Isten Szentje (Lk 4,34; Jn 6,69);  3. a vesztünkre jöttél – Jézus érkezése egy sokkal nagyobb hatalom jelenlétét képviseli: „Azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög művét romba döntse” (1Jn 3,8b). Márk felhasználja a tisztátalan lélek kiáltását, hogy megpendítse Jézus személyiségének misztériumát olvasói számára: a názáreti Jézus, az Isten szerett Fia és Szentje (Mk 1,1; 3,11; 15,39) – ő a Messiás: pap (Zsolt 105, 16 LXX) és próféta (Bölcs 11,1; 2 Kir 4,9; 1Kir 17,18).
Jézus dorgálóan ráparancsol a tisztátalan lélekre, aki elhagyva az embert még egy halálhörgéshez hasonló kiáltással távozik. Későbbiekben Jézus hasonló módon parancsol a gonosz lelkeknek (vö. Mk 5,8; Mt 8,32). A parancs: menj ki, távozz! (héb. vagy arámi pok) nem voltak idegen kijelentések a korabeli emberek számára ördögűzések során (bMeir 17b). Ami meglepő, az sokkal inkább az lehetett, ahogyan parancsolt Jézus – ő nem valaki nevében űzi ki a gonosz lelket és hallgattatja el őket, hanem ő maga a tekintély hordozója. Jézus Úrként cselekszik (Zsolt 110; Mt 22,41-46).
A zsinagógai közösség megrendülten figyeli az eseményeket. Ebből a szempontból figyelemre méltó változások tanúi lehetünk:
– Jézus hatalommal tanít – a közösség ámul
– a gonosz lélek másképp reagál (önhatalmúan a közösség és szószólóként saját faja nevében)
– Jézus hatalommal cselekszik (hatalommal és Isten nevében) – a közösség megdöbben
A zsinagógai közösség ettől kezdve másként tekint Jézusra, ő nem csupán egy, az Írásokban jártas ember, nem csak abban különbözik az írástudóktól, hogy Isten tekintélyével beszél: „Ki ez? – kérdezgették vitatkozva egymástól. Tanítása egészen új, s akkora a hatalma, hogy még a tisztátalan lelkeknek is tud parancsolni, s azok engedelmeskednek is neki” (Mk 1,27b).

2. Hitünk szempontjából:
– Mi közünk a názáreti Jézushoz? A kérdés noha burkoltan, de előkészíti Simon Péter hitvallását (Mk 8,27.30). Jézus tanításának hallgatása és elfogadása, illetve annak elutasítása a Jézushhoz fűződő kapcsolatunk fokmérője. Ezen a ponton viszont a hit kérdése azonnal az erkölcsi cselekvés alapja is lesz, minthogy a keresztény erkölcs alapja és érthetősége is a Jézussal való közöségből fakad: mi közünk ahhoz a Jézushoz, aki a legkisebbekben jelenik meg számunkra.
– a csodák, amelyeket Jézus végbevitt, annak jelei, hogy ő az Isten Fölkentje (Messiás), ezért bízhatunk benne!
– a csodák arra irányítják figyelmünket, hogy Jézus a testi és szellemi bajoknál nagyobb veszélytől és a leginkább súlyos rabságból akar megszabadítani minket: a bűntől, amely elfodít egész emberi lényünk forrásától és céljától – amely az ember létének légyege –, az Istentől, aki a Szeretet
– Jézus a megígért próféta (MTörv 18,9-20), mivel Isten akaratát követi, mint Mózes. Jézus a mózesi karizmatikus prófétaság beteljesítője (ApCsel 3,22; 7,37), aki az Úr szolgájaként hoz reményt, irgalmat és igazságot.

3. Erkölcsi cselekvésünk szempontjából:
– az Úr napjának megszentelése: Jézus szorosan kapcsolódott vallási közösségéhez. Nem csupán saját tanítványi körében, nem csak egyedül, hanem a zsinagógai közösségben is rendszeresen, a törvény előírásait megtartva imádkozott. Nem függetlenítette magát a közösségtől, hanem Isten népének tagjaként hallgatta Isten szavát, ő maga is jelentkezett felolvasásra és tanított. Ilyen módon a vasárnapi és ünnepnapi szentmisén való részvételünk az Úr nekünk ajándékozott napjának cselekvő megszentelése: ima, Isten igéjének hallgatása (elmélkedés); szolgálat: az Ige felolvasása; tanítás: az evangéliumi élet megélése és az Evangéliumi igazságról tett tanúbizonyság
– a személyes és közösségi élet tudatosítása: Jézus tanítása elsőre ámulatba ejt minket (Mk 6,1-2; Lk 4,21-22a)! Az evangélium igazságávval való első találkozás legtöbbször pozitív hatással van az emberre, igaz nem minden esetben (Mt 13,53-58; Mk 6,1-6; Lk 4,16-30). Viszont Jézus tanításának próbája maga a hit, amely a kemény beszéd ellenére is maradásra késztet: „Tanítványai közül, akik ezeket hallották, többen azt mondták: Kemény beszéd. Ki hallgatja? Jézus tudta, hogy tanítványai méltatlankodtak miatta, azért így szólt hozzájuk: Botránkoztok rajta? Hát ha majd azt látjátok, hogy az Emberfia fölmegy oda, ahol azelőtt volt! A lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. Hozzátok intézett szavaim lélek és élet, de vannak közöttetek, akik nem hisznek. Jézus ugyanis kezdettől fogva tudta, kik nem hisznek, és ki fogja elárulni. Aztán így folytatta: Azért mondtam nektek, hogy senki sem jöhet hozzám, ha az Atya meg nem adja neki. Ettől kezdve tanítványai közül sokan visszahúzódtak, s többé nem jártak vele. Jézus azért a tizenkettőhöz fordult: Ti is el akartok menni? Simon Péter felelt neki: Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás. Mi hittünk és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje” (Jn 6,61-69). Amikor az ember találkozik Isten szavának rá vonatkozó mélyéségével, amikor veszélyeztetve érzi bűnös kényelmét, akkor sokszor támad: megbotránkozik (Mk 6,3; Lk 4,22b-23), arrogáns dühbe gurul (Lk  4,28-29), elhagyja Jézust és annak közösségét, vagy pedig saját kiválóságát próbálja bizonyítani ‘megalázva’ Isten szavát, sőt magát az igazságot is kétségbe vonja (Jn 9,8-41; ApCsel 3,10-4,22). A Jézussal való őszinte és nyílt találkozást, az emberi lélekbe kényelmesen befészkelődő és szürke középszerűségre kényszerítő gonosz lélek érezteti veszélyhelyzetként! A veszély azért igazán nagy, mert az ember képes ösztönösen azonosulni a középszerűséggel és a kényelmi boldogság érzetével. Az ösztönös reakció ilyenkor az önző ellenállás. Ritkán előfordul, hogy a középszerűség nyomasztó hatása, amely elmagányosodásba taszítja az embert, nem öli ki teljesen a boldogság vágyát, ilyenkor az ember önmaga teszi meg az első lépést (Lk 15, 17-20; 19,1-4). Az érett és nyitott válasz a személyes párbeszéd Jézussal, amely kérdéssel veszi kezdetét: Ki vagy te? (Jn 1,37-39; Mk 1,27). A személyes találkozás Jézussal teszi éretté a személyes, bensőséges kapcsolatot Jézussal és emeli ki a személyt valamint a közösséget a megszokottság közömbösségéből. A megszokottság közömbössége valójában a hitet öli meg, sötétségbe (mentális és lelki) tasszítja az embert úgy, hogy azt hiszi, ez az állapot a normális.

4. Célunk: Isten Igéjét hallgatni, aszerint élni és érett hitre jutva feltenni a kérdést Jézusnak: Ki vagy te? Jézus válaszul feltárja önmagát és elmondja, hogy ki vagyok én Őáltala, Ővele és Őbenne (Jn 15)!

Ima: az Évközi 4. vasárnap propriuma