Lectio divina B év Nagyböjt 4. vasárnapja

Lectio divina B év Nagyböjt 4. vasárnapja

1. Jn 3,14-21 – a templom megtisztítását, pontosabban a feltámadás misztériumának meghirdetését követően egyik éjszaka Nikodémus – a szanhedrin tagja és rabbi – látogatott el Jézushoz. Beszélgetésük során kerül felszínre az újjászületés és az örök élet elfogadásának kérdése. János evangélista kiváló dramatikai érzékének köszönhetően a Nikodémus és Jézus közötti titkos éjszakai beszélgetésbe az olvasót is bevonja. Az idős rabbi először ‘mások nevében’ köszönti Jézust, Jézus pedig provokálni kezdi: „Te Izrael tanítója vagy, és nem tudod ezeket?” (Jn 3,10b). A fiatal rabbi némileg szemtelenül kioktatja az öreget, aki udvarias zúgolódásában értetlenkedik, de fogalmazhatunk másképp is, értetlensége miatt zúgolódik. A történet misztagógikus-liturgikus bevezetővé válik.
Az újjászületés témájára építve Jézus magyarázatot ad Nikodémusnak saját küldetését illetően, amelynek oka Isten visszavonhatatlan szeretete, amely élettel ajándékozza meg a világot. Jézus úgy jellemzi önmgát, mint a mennyből alászállott Emberfiát, akit felmagasztalnak: „Az pedig, hogy »felment«, mi mást jelent, mint hogy le is szállt a föld alsó részeire? Aki leszállt, ugyanaz, mint aki felment, feljebb minden égnél, hogy betöltsön mindent” (Ef 4,9-10) – vagyis az Emberfia küldetése az egész világra kiterjed egészen a Hádészig (vö. Róm 10,7; Fil 2,10; 1Pét 9,19; 4,6), mégpedig úgy, hogy testet ölt, ahogy ezt a Jn 3,3-13 kifejti.
Hasonlatához a magyarázatot Jézus a Számok könyvének ismert képére utalva adja: „Csinált tehát Mózes egy rézkígyót és kitette jelül: a megmartak, ha feltekintettek rá, meggyógyultak. Aztán elindultak Izrael fiai, és Obótban ütöttek tábort. Majd elvonultak onnan, és Jeábarimban ütötték fel sátraikat, abban a pusztában, amely kelet felől néz Moábra” (Szám 21,9-11) – tehát a nép sokadik Mózes elleni zúgólódása miatt (Szám 21,4b-5) Isten tüzes kígyókat bocsátott a népre (a zúgolódás olyan, mint a mérges kígyó –  alattomosan mar és halálos a mérge). A csapás szenvedései bűnbánatra indították a választott nép tagjait, akik kérték Mózes közbenjárását, aki annyit kért, hogy tekintsenek fel a rézkígyóra. A zúgolódás halálos betegségéből csak úgy szabadul az ember, ha szembesül az igazsággal, amellyel szemben ellenséges lelkületet szít. A rézkígyó ennek a jelképe, és átvitt értelemben Jézus önmagára alkalmazza a képet: tekints rám, a keresztre feszítettre és meggyógyulsz.
Lássuk a folyamatot:
– zúgolódás (Isten és Mózes ellen): elégedetlenség, lázadás, mivel a nép unta az út fáradtságát és a mannát
– tüzes kígyók (héb. száráf): bizonyos értelemben Isten küldöttei (Iz 6,2.6; 30,6). Főnévként: a tüzes – az Úr udvarának őrállói, összetett szárynas, talán kígyószerű lények. Isten szentségének védelmezőiként mintegy a tüzes kígyók marásában fejtik ki hatásukat.
– a nép bűnbánata (a marásba sokan meghaltak)
– feltekintenek a Mózes által készített bronz (réz) kígyóra: mintegy feltekintenek az elégedetlenségük következményének jelképére. Ebben a tekintetben a rézkígyó a bűnnel való szembesülés bálványa. A bűn beismerése hoz gyógyulást: a zúgolódás és elégedetlenség halálos méreg!
– Jézus átformálja és továbbvezeti a történet végét: a kígyó jelképét már önmagára vonatkoztatva teljessé teszi: tekintsünk fel rá és a bűnünkkel való szembesülésen (bűntudaton, bűnbánaton és bűnvalláson) túl lássuk Isten végtelen irgalmát és szeretetét irántunk, amelynek Jézus vagyok a hordozója. Az Isten irgalma nem csak gyógyít, hanem örök életet ad.
Ennyiben az ószövetségi esemény elbeszélése Jézus keresztre feszítésének, kereszthalálának és feltámadásának misztériumát vezeti be: Jézus misztériuma gyógyító hatással bír és visszaadja az életet. Viszont az ószövetségi elbeszélés nem független annak szintén ószövetségi magyarázatától: „Őket is fenyegette ugyan a vadállatok bősz dühe, amikor tekergő kígyók marásától pusztultak, de nem tartott haragod mindvégig, csak intés céljából félemlítetted meg őket egy kissé, és megkapták menekvésük jelképét, amely törvényed parancsára figyelmeztette őket. Mert aki odafordult, nem az által gyógyult meg, amit látott, hanem általad, mindenek megmentője által” (Bölcs 16,5-7). A két ószövetségi szentírási szakasz Jézusi alkalmazása szolgál alapul annak megértésére, hogy mi tulajdonképpen Jézus küldetésének célja: életet adni (1Jn 4,9). Amit Jézus elmond Nikodémusnak, azt mélyebb és ünnepélyesebb formában a Jeruzsálembe történt bevonulását követően mondta: „Azért jöttem a világba, hogy világosság legyek, hogy mindaz, aki hisz bennem, sötétségben ne maradjon. Ha pedig valaki hallja az én igéimet, de nem tartja meg, azt nem ítélem el. Mert nem azért jöttem, hogy a világot elítéljem, hanem hogy megmentsem a világot. Van, aki megítélje azt, aki megvet engem, és nem fogadja el igéimet: az ige, amelyet szóltam, az ítéli el őt az utolsó napon” (Jn 12,46-48). Viszont Jézus ez utóbbi kijelentése nem előzmények nélküli, kevéssel előtte olvassuk: „Én pedig, ha majd felmagasztalnak a földről, mindent magamhoz vonzok.« Ezt azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal fog meghalni. A tömeg megjegyezte: »Mi azt hallottuk a törvényből, hogy a Krisztus örökké megmarad. Miért mondod tehát: ‘Az Emberfiát fel kell magasztalni?’ Ki az az Emberfia?«” (Jn 12,32-34). Érdekesség, hogy Jézus nem arról beszél, hogy tanúságának higgyenek, hanem Őbenne – Ő Isten szeretetének hordozója.
A Mózessel kapcsolatos tipológia nem maradt idegen a későbbi keresztény lelki irodalomban sem: „Ismét Mózes az, aki Jézus előképét szolgáltatja, hogy szenvednie kell és ismét életre támad majd, akiről azt hitték, elveszett a jelben, miközben Izrael bukott. Az Úr bizonyos kígyókkal maratta meg őket és meghaltak, hogy megmutassa nekik, törvényszegésük miatt esnek áldozatul a halálos veszedelemnek” (Barn XII.5.).
Ugyanakkor az Emberfia-beszéd már magában hordozza az érthetőség-értetlenség, elfogadás-elutasítás kapcsolatát és mindezek következményeit. Mégis kimondhatjuk, hogy az Emberfia felemeltetésének misztériuma és az ahhoz fűződő viszony alkotja az ítéletet, mely örök életet ad, vagy aminek révén azt el lehet veszíteni: „Íme, sikert arat szolgám,
magasra emelkedik, magasztos és igen fenséges lesz […] De őt a mi vétkeinkért szúrták át, a mi bűneinkért törték össze; a mi békességünkért érte fenyítés, és az ő sebe által gyógyultunk meg” (Iz 52,13; 53,5). Tulajdonképpen ugyanarról a harcról van szó, amelyet a Dán 7 és a 12,1-4 ír le apokaliptikus stílusban: „Akkor azok közül, akik a föld porában alszanak, sokan felébrednek: némelyek örök életre, mások pedig, hogy örök gyalázatot lássanak” (Dán 12,2).
Mindaz, ami a Jn 3,16-18 szakaszban olvasható, mintegy magába foglalja Izsák feláldozásának elbeszélésére történő utalást. Az Ábrahám-ciklus története Jézus színeváltozásának történetében is megjelenik, így végső soron mindkét esemény Jézus életében kereszthordozására és áldozati halálára utal. Jézus az Egyszülött, aki az Atyának való engedelmességében adta oda életét értünk: „Ő feláldozta önmagát bűneinkért, hogy kiragadjon minket a jelen gonosz világból, Istenünknek és Atyánknak akarata szerint” (Gal 1,4; vö. 2,20). Ennyiben Jézus az egész megváltásra szoruló világ szabadítását vállalta magára, hogy az ne vesszen el az örök élet számára. A megmentés egyik feltétele a már említett Jézusban való hit: „De Isten, aki gazdag az irgalmasságban, igen nagy szeretetéből, mellyel szeretett minket, noha bűneink miatt halottak voltunk, Krisztussal együtt életre keltett – kegyelemből üdvözültetek –, vele együtt feltámasztott, és a mennyeiek közé helyezett el Jézus Krisztusban, hogy megmutassa a jövendő időkben kegyelmének bőséges gazdagságát hozzánk való jóvoltából Krisztus Jézusban. Mert kegyelemből üdvözültetek a hit által. Ez nem tőletek van, hanem Isten ajándéka: nem tettek által, hogy senki se dicsekedjék. Hiszen az ő műve vagyunk, Krisztus Jézusban jótettekre teremtve, amelyeket Isten előre elkészített, hogy azokat gyakoroljuk” (Ef 2,4-10) – vagyis kerestény hivatásunk nem egyszerű önkéntesség, hanem kegyelmi meghívás és kincs, amelyért felelősek vagyunk. Noha Jézus nem ítélni, hanem az örök életre megtartani jött a világot (Jn 8,15; 12,47), mivel egészen szoros a hozzá fűződő szeretet-viszonya (Ef 2,5-7), mégis szembe néz azzal, hogy az emberek nem mindig választják a becsületesség útját – noha ismerik az igazságot, mégsem fogékonyak iránta. Jézus a saját korában elterjedt tanítást idézi fel a qumráni közösség szabályzatának liturgikus bevezetőjéből (Szerek-ha-Jachad): „És mindenki az állhatatosságban való örökrésze szerint lesz igaz és gyűlöli az álnokságot; ugyanígy, az álnokság osztályrészében való birtoka szerint lesz gonosz azáltal és így utálatosnak tekinti az állhatatosságot” (1QS IV. 24b-25a). Az állhatatosság és az igazsághoz való hűség az örök élet feltétele az ember részéről.
Ebből a szempontból a Jn 3,16-21-ben Jézus világosan utal saját kereszthalálára, másrészt kifejezetten felhívja a figyelmünket személyéhez fűződő viszonyunkra. A Jn 3,20-21 tematikailag szoros kapcsolatot alkot a Mk 12,1-12 vel és ilyen szempontból a 2Krón 36,14-23 szakaszokkal. Jézus a végső szó, amelyet meg kell becsülnünk! Noha Isten sokszor szól a próféták által (Zsid 1,1-3), idejében figyelmeztette népét, de az nem tért meg, ezért saját tetteinek ítéletét vonta magára, a fogságot. Isten mégsem elítélni, hanem megmenteni és magtartani akarja népét, ezért adta nekünk a Szabadítót, az Emberfiát, Jézus Krisztust.

2. Hitünk szempontjából:
– Isten, noha tiszteletben tartva szabad akaratunk döntéseit megengedi azok negatív következményeinek hatásait, de az embert kezdettől fogva az üdvösségre szánja és ezért nem akarja őt elvesziteni, hanem Krisztusban megtartani az örök éltetre: „Ha Isten velünk, ki ellenünk? Ő, aki tulajdon Fiát sem kímélte, hanem odaadta értünk, mindnyájunkért, ne ajándékozna vele együtt mindent nekünk?” (Róm 8,31b-32)
– az evangélium legmélyebb kijelentésnek páli megfogalmazása hasonló mélységű: „Isten azonban azzal bizonyítja irántunk való szeretetét, hogy abban az időben, amikor még bűnösök voltunk, Krisztus meghalt értünk” (Róm 5,8-9a) – vagyis Isten szeretete a Lélek által árad ki, Krisztus halálában nyilvánul meg, ezáltal megigazulunk az ő kereszthalála és feltámadása révén.

3. Erkölcsi szempontból:
– mennyire törekszünk a Jézusban való hit hűséges megtartására? „Titeket is, akik egykor idegenek és ellenséges érzületűek voltatok a gonosz tettek miatt, megbékéltetett most az ő emberi testében a halál által, hogy mint szenteket, szeplőtelenül és feddhetetlenül állítson önmaga elé. Maradjatok meg ezért a hitben szilárdan és állhatatosan, ne tántorodjatok el az evangélium reménységétől, amelyet hallottatok, amelyet minden teremtménynek hirdettek az ég alatt, s amelynek én, Pál, a szolgája lettem” (Kol 1,21-23) – Jézus megtestesülése és kereszthalálának kiengesztelő eseménye késztet bennünket a tettek és gondolatok megváltoztatására: az elidegenedés és ellentétes érzület helyébe az ismeret, a bölcsesség és a lelki megtérés kerüljön.

4. Célunk: Hiszünk Jézusban, hogy elnyerjük az örök életet.

Ima: Nagyböjt 4. vasárnapjának propriuma

Zenei meditáció:
J. S. Bach: Ach hat Gott die Welt geliebt BWV 68