1. Jn 2,13-25 Az úgynevezett ‘jelek könyvének’ második képének részesei vagyunk ezen a vasárnapon. A galileai Kánában tartott menyegző csodajelének történetét követően János evangélista elbeszéli Jézus megjelenését a Templomban Húsvét (Peszach) alkalmával (Júdea, Jeruzsálem). János szakramentális-liturgikus beavatás-koncepciója szempontjából állítja a Templom megtisztításának történetét evangéliumának első részébe, ellentétben Márkkal, aki jobban ragaszkodik az események kronológiájához (Mk 11,11.15-19; vö. Mt 21,12-13; Lk 19,45-48). Azért is fontos az evangélista számára húsvét ünnepének említése, hiszen figyelmünket ezzel nem csak Jézus kereszthalálára és feltámadására akarja ráiranyítani, hanem annak előzményeire is úgy, hogy előkészítse bennünk a Jézus személyének megértését és a benne való hitet. Jézus nyilvános működésének az evangéliumban feljegyzett első Pászkáját még követi a
– kenyérszaporítás Tibériás tavánál szintén Húsvét közeledtével (Jn 6,1-21)
– Jézusnak a nyilvánosságot kerülő megjelenései az ünnepen (Jn 7,1-13; 11,54-57; 12,1)
– Jézus saját pászkája (Jn 13,1; 18,1-20,31; 21,23b)
Tehát a törvény szerint Jézus is felment Jeruzsálembe Peszach és a Kovásztalan kenyerek ünnepére, amelyre körülbelül kétmillió vagy annál több zarándok is összegyűlt.
Az is figyelemreméltó szempont, hogy Jézus a Templomot körülölelő pogányok udvarát tisztította meg (475×300 m udvar)! Ennyiben azt a területet tisztította meg Jézus, amelyre még a pogányok is beléphettek anélkül, hogy megszentségtelenítették volna a kultikus helyet. Megjegyezzük, hogy Heródes ezt a területet különösen is feldíszítette, annál is inkább, mivel ő maga nem volt zsidó, így nem is léphetett a szentély belsőbb körzetébe. A tér mesterségesen megnagyobbított területe impozáns méretekkel rendelkezett: 144000 nm, 1550 m hosszú fallal.
Jézus a többi vallásos zsidóhoz hasonlóan fölment Jeruzsálembe (vö. Kiv 34,24), ami nem pusztán földrajzi fölmenetelt jelent, hanem sokkal inkább lelki, vallási felemelkedést. Az evangéliumi elbeszélések sorában, a feltámadást követően sokkal konkrétabb alak ölt ennek kifejezése: „Fölmegyek Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, Istenemhez és a ti Istenetekhez” (Jn 20,17b). Azzal, hogy az evangélista a zsidók pászkájáról beszél, egyrészt jelzi, hogy Jézus a zsidó ünnepre ment fel, másrészt előrevetíti, hogy Jézus személye maga a Pászka (vö. Jn 19,17-30; 1Kor 5,7-8).
Jézus belépett a templom udvarába és ott ökör-, juh és galambárusokat, valamint pénzváltókat talált. Noha eredetileg az áldozati állatokat az Olajfák hegyén árusították, éppen Kaifás főpap idejében került át az árusítás az úgynevezett pogányok udvarába. Ezáltal a kultikus áldozatbemutatáshoz szükséges hibátlan állatokat nagy ünnepek alkalmával már a templomtéren is be lehetett szerezni.
A templomban csak tiruszi fél siklust fogadtak el, így a zarándokok a használatban lévő római pénzt (az isteni császár képével) át kellett, hogy váltsák. Annás pénzváltó alkalmazottai a 2,1 vagy 4,2% felár mellett talán kb. 4,5%-os haszonnal is dolgoztak, így váltva a rómait ‘szent’ pénzre (gör. kerma).
Jézus prófétai haraggal lép fel a visszaéléssel szemben (1Kir 19). Csak János említi, hogy Jézus kötelekből ostort font, amellyel az állatokat és az azokkal kereskedőket kiűzte a Templomból. Elképzelhetjük, hogy az ünnepi tömegben milyen felfordulás keletkezhetett Jézus miatt! Mégis meglepő, hogy senki nem lépett fel Jézus ellen! Tudták ugyanis, hogy nem lett volna szabad a Templom körzetében kereskedniük.
Jézus magatartásáról elmondhatjuk, hogy noha haragjának gazdasági elszenvedői közelebbről a kereskedők és a zarándokok voltak, annak célzottja valójában sokkal inkább a rendszer volt, amely megengedte az Atya házának átalakítását vásárcsarnokká. Végső soron a gazdasági vesztese a jeruzsálemi főpapság volt.
Ennél mégis többről van szó, Jézus ugyanis beteljesítette Zakariás próféta jövendölését: „Minden edény, ami csak Jeruzsálemben és Júdában lesz, a Seregek Urának szent tulajdona lesz. Azok, akik áldozatot akarnak bemutatni, eljönnek, vesznek belőlük, és főznek bennük. Nem lesznek többé kereskedők a Seregek Urának templomában azon a napon” (Zak 14,21) – a próféta, aki megjövendöli Jeruzsálem elítélését és felmagasztalását, a szent maradékról is beszél valamint arról, hogy a nemzetek fiai fölmennek Jeruszálembe, hogy ott imádják az Urat, akinek szentsége betölt és eltölt mindent. Mégis Jézus cselekedeténél sokkal fontosabb az, amit mond: „Vigyétek innét ezeket, ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!” (Jn 2,16b) – Jézus az Atyja (Lk 2,44-49) házát, a saját házát tisztítja meg. A mondat hátterében Ámosz és Ózeás próféta jövendölését találjuk: „Megvetem, gyűlölöm ünnepeiteket, ünnepségeitek nem tetszenek nekem. Ha égőáldozatokat mutattok be és ételáldozataitokat, nem szívlelhetem, a hizlalt állataitokból való békeáldozatot látni sem szeretem. Vigyétek előlem harsány éneketek, hárfáitok hangját hallani sem bírom! Mint a víz, áradjon inkább az igazság, mint a sebes patak, az igazságosság. Hoztatok-e nekem étel­ és véres áldozatokat negyven éven át a pusztában, ó Izrael háza? Vihetitek majd Szakkut királyotokat és isteneteket, Keván csillagistent, akit ti csináltatok magatoknak, mert száműzlek benneteket, túl Damaszkuszon – mondja az Úr – a Seregek Ura az ő neve” (Ám 5,21-27) és „Mert nem az áldozat kell nekem, hanem a szeretet, nem az égőáldozat, hanem az Isten ismerete” (Óz 6,6). Csak később értették meg a tanítványok (Jn 14,26), Jézus Pászkáját követően, hogy többet tett és mondott, mint első látásra és hallásra gondolták volna. Jézus nem pusztán egy reformpróféta, ő az Isten Fia. Jézus cselekedetének haragja a Zsolt 69,10 fényében sokkal inkább Illés lángoló buzgósága (1Kir 19,10.14), amely nem rombol, hanem sokkal inkább magát áldozza fel (emészti magát).
De nem csak a tanítványok nem értették ott és akkor, hogy mit tesz Jézus, az indokot a főpapok sem értették, noha az okot igen! Viszont a felelősség elhárítása, illetve a názáreti próféta esetleg hamis küldetéstudatának bizonyítása, Jézus megszégyenítése végett jelet kértek (vö. 1Kor 1,22), vagyis isteni igazolást. Jézus nem mutatja fel ott legitimitásának jelét (Mk 8,11-12; Mt 12,40), hanem a jövőbe helyezi azt: „Bontsátok le ezt a templomot, és harmadnapra fölépítem/föltámasztom (gör. egeró)” (Jn 2,19). Noha a templom Kr.u.70-ben megsemmisült – ahogy ezt Jézus előre megmondta –, ellenben Jézus teste föltámadt! – ezt értette meg az evangélista közössége is. Ennyiben Jézus, aki megjövendölte a Templom pusztulását (Mk 13,2), a főpapok számára önmagát nevezi templomnak, vagyis kereszthaláláról és feltámadásáról tesz tanúságot. A János köré gyűlt keresztények viszont megértették azt is, hogy ők, mint Jézus barátai, szintén részesei feltámadásának. Márk (11,16-17) és Máté evangélista sajátos szempontból közlik a vitát indító mondását is Jézusnak, amely a prófétai tanításra hivatkozik a zsidó szövegek peser-magyarázó módszerével: „Nem engedte meg senkinek, hogy valamit is keresztülvigyen a templom területén. Tanított, és mondta nekik: „Nemde meg van írva: Az én házamat az imádság házának fogják hívni minden nép számára? Ti meg rablók barlangjává tettétek” (vö. Iz 56,7; Iz 7,11).
A főpapok bizonyos szempontból zavarodott értetlenségének jele a válaszuk is, hiszen Nagy Heródes Kr.e. 20/19-ben kezdte a templom építését, amely éppen Jézus messiási fellépését megelőző években felejződött be (Kr.u. 27-28), Tibérius uralkodásának 15. évéhez közel (vö. Lk 3,1). A főtanács tagjai később is igyekeztek választ kapni Jézustól, de nem sok sikerrel (Mk 11,27-33; Mt 21,23-27; Lk 20,1-8). Jézus szavait csak Pünkösd után értették meg az apostolok (Zsolt 16,10; vö. ApCsel 2,31; 13,35) – vagyis az Írások és Jézus személye a Lélek tanító működése következtében hitükben egységet alkottak.
Jézus cselekedetének hatása nem maradt el nyomtalanul és eredmény nélkül. Sokan hittek nevében a csodajelek miatt. Jézus ellenben nem vetett bizalmat az ilyen hitbe. Aki csak a csodában hisz, annak hite állhatatlan. Jézus a személyébe vetett hitet emeli ki.

2. Hitünk szempontjából:
– Jézus nem csak megtartója a kultikus és vallási törvényeknek, hanem beteljesítője: ő a szentség példaképe (Mt 5,17-19).
– Jézus a Jel: „Mivel a világ a maga bölcsességével nem ismerte fel Istent isteni bölcsességében, úgy tetszett Istennek, hogy balgaságnak látszó igehirdetéssel üdvözítse a hívőket. A zsidók csodajeleket kívánnak, a görögök bölcsességet követelnek, mi azonban a megfeszített Krisztust hirdetjük” (1Kor 1,21-23). Isten másként gondolkodik, mint az ember, ennél fogva más a mércéje is. Hitünk miatt nem a világ elvárásainak kell, hogy megfeleljünk, hanem személyes kapcsolatra kell, hogy törekedjünk Jézus Krisztussal. Az elvárások megoszlászt szülnek, a hit szeretetet és egységet. A keresztény ember bölcsessége abban rejlik, hogy mindent a Kereszt titkából szemlélve értelmez, ugyanis minden a kereszten beteljesülő és megnyilvánuló szeretetben nyeri el értelmét: „Ami ugyanis megtudható az Istenről, az világos előttük, maga Isten tette számukra nyilvánvalóvá. Mert ami benne láthatatlan: örök ereje és isteni mivolta, arra a világ teremtése óta műveiből következtethetünk. Nincs hát mentségük, mert fölismerték az Istent, mégsem dicsőítették Istenként, s nem adtak neki hálát, hanem belevesztek okoskodásaikba és érteni nem akaró szívük elhomályosult” (Róm 1,19-21). Okoskodhat az ember (1Kor 1,20), az Isten szeretetének bölcsessége mindenre fényt derít, mindent megvilágosít.
A Templom megtisztítása elsőre balga cselekedetnek tűnik, hiszen ezáltal Jézus nyilvánvaló konfliktusba keveredett a jeruzsálemi vezetéssel és megnyitotta az utat saját szenvedése felé. Csak a Kereszt misztériuma – az értünk vállalt szenvedés, kereszthalál és feltámadás, amelyre Jézus is utal – érteti meg velünk Jézus cselekedetének miértjét: „Hiszen Istennek a „balgasága” bölcsebb az embereknél, és Istennek a „gyöngesége” erősebb az embereknél. Gondoljatok csak meghívástokra, testvérek! Nem sokan vannak köztetek olyanok, akik a világ szerint bölcsek, nem sok a hatalmas, nem sok az előkelő. Isten azonban azt választotta ki, ami a világ szemében balga, hogy megszégyenítse a bölcseket, s azt választotta ki, ami a világ előtt gyönge, hogy megszégyenítse az erőseket, s ami a világ előtt alacsonyrendű és lenézett, azt választotta ki az Isten, a semminek látszókat, hogy megsemmisítse azokat, akik valaminek látszanak. Így senki sem dicsekedhet Isten előtt. Általa van nektek életetek Krisztus Jézusban, aki Istentől bölcsességünkké, megigazulásunkká, megszentelődésünkké és megváltásunkká lett. Így teljesül az Írás: „Aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék” (1Kor 1,25-31).

3. Erkölcsi szempontból:
– vigyáznunk kell templomaink szentségére
– óvnunk kell hitünk és szertartásaink tisztaságát az ‘üzlet’ szagától
– bölcsességre van szükségünk annak felismerésére, hogy egyáltalán mi a bűn – Isten elleni szeretetlenség –, mit jelent a bűn és annak következménye (Kiv 20,5b-6), hiszen a szeretet hűséges elköteleződés (szövetség), a bűn pedig ennek felrugása. Nehéz dolog megtisztítani szívünket a bűntől, mivel a bűn szeretetlenség és mint ilyen a jó megtételének hiánya. A bűn misztériuma, hogy hiányt, ürességet hagy maga után, mert ürességet nem lehet alkotni. A szeretet viszont alkot, a szeretet betölt és így tisztít. A bűn egyik legnagyobb csalása, hogy elhiteti az emberrel: bennem nincs is mit megtisztítani – nincs bűnöm – mert csak az űr, az üresség és a magány van ott. A bűnben üresek az emberi kapcsolatok. A szeretetben pedig alakulnak és tisztulnak: „El a régi kovásszal, hogy új tésztává legyetek, aminthogy kovásztalanok is vagytok! Hiszen húsvéti bárányunkat, Krisztust feláldozták. Ünnepeljünk tehát, de ne a régi kovásszal, sem a rosszaság és gonoszság kovászával, hanem a tisztaság és igazság kovásztalan kenyerével” (1Kor 5,7-8).
– vigyáznunk kell egymásra, mint a Szentlélek templomára, hogy a korrupt gondolkodás meg ne fertőzzön bennünket: „Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma, akit Istentől kaptatok? Nem tudjátok, hogy nem vagytok a magatokéi? Nagy volt a váltságdíjatok! Dicsőítsétek meg tehát Istent testetekben!” (1Kor 6,19-20)
– azáltal, hogy Jézus megtartotta és beteljesítette a törvényt rámutatott annak belső bölcsességére, amelynek egyik pólusa az Isten hűsége – Én, az Úr (Jahvé) vagyok a te Istened –, másik pólusa az embertárs – ami az övé. A két végpont egyensúlya Jézus személyében, keresztjének misztériumában jut teljes összhangra. Az első adja meg a szabadságot, a másik a szabadság tiszteteletét.

4. Célunk: Bűnbánatban megtisztítani lelkünket és tisztelettel megbecsülni embertársunk szabadságát a szeretetre.

Ima: Nagyböjt 3. vasárnapjának propriuma

Zenei meditáció: Kodály Zoltán: Jézus és a kufárok