1. Jn 12,20-33: Jézus utolsó nyilvános beszéde azt követően hangzik el, hogy bevonul Jeruzsálembe (Jn 12,12-19). Miután Jézus feltámasztotta barátját, Lázárt, a zsidó vezetők pedig további összeesküvést szőnek Jézus és Lázár ellen, Jézus felkenve (12,1-8) bevonul Jeruzsálembe és közelgő órájáról és fölemeltetéséről tart nyilvános beszédet, közben görögök jönnek hozzá. A Jánosra jellemző sajátos dramatizáló irónia kiemeli, hogy néhány görög – Istenfélő pogány, aki nem lesz prozelita – keresi fel Jézust. Ők a görög műveltségű és nevű Fülöphöz fordulnak először (vajon mennyi időre volt szükségük, míg végül megtalálták görögökként a zsidó tömegben a megfelelő embert, aki elvezetheti őket Jézushoz?): „Uram, látni szeretnénk Jézust!” (Jn 12,21). Ekkor Fülöp a szintén görög nevű Andráshoz fordul tanácsért és együtt fordultak a görögök kérésével Jézushoz: kezdeményeznek és megoldják a problémát. Jézus elsőre nem a két tanítványnak és a görögöknek válaszol, hanem válasza provokatív tanítás a megosztott tömeghez: elérkezett a döntés és ítélet órája. Míg a vezetők azon tanácskoznak, hogyan távolítsák el Jézust, a görögök látni akarják őt, a nép viszont megosztottan és értetlenül áll Jézust nézve és hallgatva. A történetben három embertípus találkozik: 1. az Isten szívből kereső, 2. a gáncsoskodó, birtok- és hatalomvágyó 3. és a szintén kereső, de némileg felületes tömegember.
A helyszín Jeruzsálem, talán a templom, mégpedig a pogányok udvara, amelyet Jézus megtisztított, hogy az Istenfélők itt imádhassák az Atyát. Jézus, akárcsak a sokaság és benne a görögök azért jöttek Jeruzsálembe, hogy imádkozzanak az ünnepen. Ezért nem is annyira a helyszín, hanem a körülményeknek ez a szempontja a kiemelkedő: imádkozni az ünnepen.
Lássuk a jelenetben található gondolati lépéseket:
a) elérkezett a megdicsőülés órája
– búzamag hasonlat
– magyarázat
b) szolgálat
c) Jézus imája és az Atya szózata (párbeszéd)
d) a tömeg reakciója
– magyarázat
– fölemeltetés
e) a tömeg értetlensége és Jézus önközlése (párbeszéd)

Jézus mondást idéz, amelyet úgy alakít, hogy halálára és feltámadására utaljon: a döntés órájában, melyben az Emberfia fölemeltetik – földbe hullik –, vagyis meghal, ajándokazza meg a világot az örök élettel, vagyis az üdvösséggel. Ahogyan a földbe vetett mag nem marad egyedül, mivel termést hoz, úgy a (búzakalász) közösség sincs egyedül, mivel szorosan kapcsolódik a fölbe vetett maghoz, egységben van üdvösségének forrásával, Jézussal és az Atyával (Jn 14,18.28; 16,22).
Ezt követően Jézus felhívást intéz a hallgatósága felé, amelyet a szinoptikusok lényegi tartalmában több változatban is közölnek:
Lk 9,23-26: „Azután mindenkihez szólt: »Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét minden nap, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; aki pedig elveszíti életét énértem, megmenti azt. Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, önmagát pedig elveszíti, vagy magára nézve kárt vall? Mert aki szégyell engem és az én igéimet, azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor majd eljön a maga, az Atya és a szent angyalok dicsőségében.”
Mk 8,34-38: „Azután magához hívta a tömeget a tanítványaival együtt, és azt mondta nekik: »Aki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkének pedig kárát vallja? Hisz mit adhat az ember cserébe a lelkéért? Mert aki szégyell engem és az én igéimet ebben a házasságtörő és bűnös korban, az Emberfia is szégyellni fogja azt, amikor eljön Atyjának dicsőségében a szent angyalokkal.«”
Mt 16,24-27: „Akkor Jézus azt mondta a tanítványainak: »Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl a keresztjét és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de az élete kárt szenved? Vagy mit adhat az ember cserébe a lelkéért? Mert az Emberfia eljön angyalaival Atyja dicsőségében, és akkor megfizet majd mindenkinek tettei szerint.”
és
Mt 10,38: „Aki nem veszi föl keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám. Aki megtalálta életét, elveszíti azt, és aki elvesztette az életét énértem, megtalálja azt.”
Lk 17,33: „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; aki pedig elveszíti, megmenti azt.” – mindegyik esetben a teljes önfeláldozásról van szó, amely révén az ember megmenti életét az Isten Országának (az üdvösségnek). Jézus azonosítja önmagát és tanítását (Evangélium) az üdvösséggel és élettel. A búzamag sokkal inkább az életadó önfeláldozás jelképe, amely tematikailag összekapcsolódik a kereszt felvételének, és így a fölemeltetés és megdicsőülés témájával, amelyet minden tanítvány magára kell, hogy vegyen (megjegyzés: a kereszt felvétele elsőre mindig megalázónak látszik a hordozó és környezete számára. Jézus nem csak önmagáról beszél, hanem környezete gondolkodását akarja más szempontok felé fordítani. Jézus is de környezete is nem egyszer szemtanúja volt a rómaiak keresztre feszítési gyakorlatának és szégyen-menetének. Ilyet a zsidó kortársak, valamint a korai egyház idősebb tagjai is láttak, amikor pl. Publius Quintilus Varus Kr.e. 4-ban 2000 zsidót feszíttetett keresztre, de ezt tette a Hasmoneus Alexander Jannaeus, aki 800 farizeust ítélt keresztre feszítésre. A zsidóság egyik lelki irányzata, a qumráni közösség irataiban, a keresztre feszítést az árulók halálnemének mondja. A Megillat ha-Miqdas főleg a Kivonulás, Leviták és Második Törvénykönyv felhasználásábal készült irat a Kr.e. I. évszázad vége és Kr.u.70 között: „Ha valaki népének árulója és népemet idegen nép uralmának szolgáltatja ki, és gonoszat tesz népemmel, akkor akasszátok fel őt a fára, és halljon meg […] Tetemeik pedig ne maradjanak éjszakára a fán, hanem eltemetvén temessétek el őket még aznap, mivel Istent és embereket átkoztak ők” (11QTempl 64,6-13) és (4QpNah 1,7-8). Mégis a Genesis Rabba midrás inkább arra hívja fel a figyelmet, hogy a kereszt hordozása hasonlatos Izsákhoz, aki az áldozathoz használni kívánt fát saját vállain vitte fel Mória hegyére (Ter 22,6).).
A fentik fényében Jézus mindannyiunkat követésére szólít az önmegtagadással (aki nem gyűlöli életét…). Aki képes arra, hogy megtagadja önmagát, annak van ereje a bátor tanúságtételre, akár halála árán is. Az döntés mindennapi tudatosítást és helytállást jelent. Ugyanez a gondolat folytatódik szervesen Szent Pál tanításában (Róm 8,36; 1Kor 15,31; 2Kor 4,10-11). Ennek a mindennapi döntésnek köszönhetően talál rá az ember igazi személyigégére, amely nem a földi élettér függéseinek rabja, hanem az isteni szeretetben való kiteljesedés és felszabadulás. Ennyiben a kereszt az édes iga (Mt 11,28-30; vö. Jer 6,16), amely békét és nyugalmat ad. A döntés, az önmegtagadás és a kereszthordozás elválaszthatatlan Jézus személyétől: énértem és az Evangéliumért. Egyetlen dolog áll az ember útjában: a birtoklásvágy, amelyhez önbecsülésének látszatával kötődik, pontosabban a birtoklásvágy révén kíván önbecsülést és megbecsülést szerezni magának, nem pedig saját személyiségének felszabadult békéje révén, amelyet Krisztust követve ér el. Még a szégyenletes kereszthalál sem lehet akadály a Krisztusban kiteljesedő személyiség elérésében, amely nem önmegvalósítás, hanem az ideiglenes földi birtoklás-rabság alóli felszabadulás az Istennel való egyesülésért (üdvösség).

Ezen a ponton visszatérünk János evangéliumához, mivel így válik érthetővé a kapcsolat a kereszthordozás és az Istennel való közösség között: ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Jézus szolgálni jött, nem pedig a nép szükségleteit kiszolgálni; adni jött, mégpedig üdvösséget. Életművét/Szolgálatát a kereszthordozás-kereszhtalál és feltámadás folyamatában foglalja össze. A kereszthordozás szolgálat, mégpedig Jézus szolgálatának folytatása, közösség vele a kereszthordozásban, aminek jutalma az Atya megbecsülése. Másrészt a kereszthordozás mindig szenvedéssel jár együtt. Noha Jézus halálosan tudatában van az órával együtt járó szenvedésnek és fájdalomnak (Mk 14,34-36; Lk 22,44; Jn 12,27-30), sokkal többet jelent számára az Atya szeretet-akaratával való egysége. Jézus megrendülten imádkozik. Amennyiben a lelke mélyén megrendült Jézus helyzetén érteni akarjuk, úgy a 6. zsoltár szavait idézzük fel magunk számára: „Lelkem is megrendült nagyon, és te, Uram, meddig?” A zsoltáros úgy érzi, hogy elfogy körülötte a levegő is, ennél fogva érthető, hogy nem csak fizikai, hanem teljes egzisztenciális megrendülésében kiált az Úrhoz. Mégis, miközben a zsoltáros halálos szorongást él át, felvillan lelke mélyén a bizalom sugara: de te, Uram, meddig… a már teljesen elcsigázott és kétségbeesett ember könnyes, mégis reményteljes sóhaja hangzik fel (vö. Zsolt 74,10; 80,5; 90,13). Jézus, noha emberileg talán választhatná a könnyebb utat, ennek ellenére az Atya útját válaszja. A szeretetre való válasz az Atya megdicsőítése, amelyre az Atya válasza szintén a megdicsőítés (Jn 13,31-32; 17,4) – ennek tanúja a teofanikus szózat is, amelyet viszont a nép nem tud értelmezni. Ez a szózat betetőzi a Jordánnál és a Tábor-hegyen hangzó kinyiltkoztatást.
Végül Jézus lezárja beszédét, mégpedig az ítélet témájával. Ennyiben keresztje a döntés jelképévé alakul. A kereszt Jézus döntése az Atya szeretet-akarata mellett; az Atya válasza; a Jézusi életforma: kereszthordozás-meghalás-megdicsőülés melletti vagy elleni döntés, és ennyiben az isteni szeretetet elfogadó vagy elutasító döntés. A Jézus melleti döntés nem csk a keresztre feszített (fölemelt) Jézust látja, hanem az Atya jobbjára fölemelkedő Emberfiát is, aki legyőzi a világ fejedelmét (Lk 10,18; Jn 14,30) és átveszi a mindenre kiterjedő uralmat (Fil 2,9-11).

2. Hitünk szempontjából:
– Jézus egész életét jellemzi az Atyának való áldozatos önátadás
– Jézus mindvégig azonosul az Atya megváltó szeretetével

3. Erkölcsi szempontból:
Közösségi és egyéni szinten egyaránt:
– mit jelentenek számunkra az Istenfélő és az istent kereső emberek? Mennyi időre van szükségük, hogy megtalálhassák az alkalmas embert, aki közösségünkből elvezetheti őket Jézushoz?
– hogyan teszünk tanúságot a kereső ember előtt?
a) a világot csupa szenvedésnek látjuk és alig várjuk, hogy végre meghaljunk – céltalan feloldódás
b) a világban lévő szenvedés és probléma csak illúzió, ahogy a saját életünk is – értelmetlen pesszimizmus
c) az élet minden szenvedése Isten akarata – ‘így jártál’ – kiút nélküli fenyegető Istenkép

az első három (a-b-c) a magányos önmegvalósító ember én és világképe, amely másokat is magukra hagy, Jézus viszont megadja az alternatívát:

d) a szenvedő emberért és vele szenvedni – Jézusi életforma, amely felszabadít a szeretetre, célt, értelmet és világosságot gyújt a szívben
– mit jelent számunkra Jézus személye és az ő követése? Szégyennek élem meg Krisztus követését?
Egyéni szinten:
Melyik az elsődleges számomra: Jézus követése, amely miatt sokszor talán szégyenkeznem ‘kell a világ előtt’, vagy az önmegvalósítás büszkesége, amely az elvárások infantilizáló és önimádó rabjává tesz?
– látom az igazi életcélomat a földi boldoguláson, karrieren túl?
– engedek Jézus vonzásának?

4. Célunk: Követni Jézust a kereszhordozásban: vállaljuk a szenvedést és fájdalmas elutasítást és szégyent is testvéreink (a világ) üdvösségéért!

Ima: Nagyböjt 5. vasárnapjának propriuma