1. Márk evangélista prológusának folytatását olvassuk – advent 2. vasárnapjának evangéliumi szakaszát követően. Keresztelő János, aki Illés szellemében tölti be prófétai hivatását abban is kitűnik, hogy öltözete és étke a rituális tisztaságot sugalmazza. A saru leoldásának említése – amely elsősorban a szolgák feladata volt, és amely kötelességszerű feladatra János méltatlannak érzi magát – valamelyest összekapcsolja Keresztelő János személyét Mózesével, aki a pusztában találkozott Istennel (Kiv 3,5). Mózes úttalan utakon vezette népét a szabadságra a pusztán keresztül, Keresztelő János felszólítása az út építésére vonatkozik = megtérés (Lk 1,76). Mégis János és Jézus között nagyobb a különbség, mint a szolga és ura között. Így a bűnbánat és a megtérés fürdője és Jézus keresztsége között is óriási a különbség (vö. Mt 3,1-6.11-12). Jézus Isten szentségének Lelkével keresztel (Iz 63,10.11) = alámerít Isten szentségébe. Máté és Lukács evangélisták Szentlélekről és tűzről beszélnek (Mt 3,11; Lk 3,16). Az elbeszélő beszámoló következő részében tudomást szerzünk arról, hogy Jézus a galileai Názáretből jött, abból a városból, ahol Mária és József lakott és amely városkával a család Egyiptomból való visszatérését követően azonosították Jézust. A galileai (galil: gördülés, körforgás) Názáret (Nasrat, arab: en Naszira – Őrködő/virrasztó asszony), egy alig 150 lakosú jelentéktelennek mondható település (még a Talmud sem említi) volt. Ebből a beszámolóból megtudjuk, hogy Jézus honnan származott, viszont Márk szűkszavú beszámolója itt nem ér véget, mivel beszámol arról, hogy Jézus a Krisztus, aki nem pusztán egy ember Galileából.
Jézus megkereszteltette magát Jánossal a Jordán folyóban. Márk nem ad magyarázatot arra, hogy miért is vett részt Jézus a bűnbánat és megtérés szertartásában. Számára fontosabb rámutatni arra, hogy Jézus az, aki Szentlélekkel keresztel, minthogy látta, ahogy megnyílik az ég (Iz 63,19) és a Lélek galamb képében leszáll rá (Ter 1,2; Oz 11,11) és hallatszik a hang leánya (bat qol), a teofanikus közlés, amely kinyilvánítja a Zsolt 2,7 és egyben a Ter 22,2 és Iz 42,1; 44,2; 63,11; 64,1 tanításának kezdettől való érvényességét és beteljesülését Jézus személyében.
Nézzük sorban a próféciák beteljesedését:
a) „amikor feljött a vízből” – összekapcsolja Jézus személyét Mózes és Józsue alakjával, akik a vizen keresztül vezették népüket a szabadság és a ígéret földjére (Kiv 14,15-31; Józs 3,1-4,18). Jézus személyében a Jordán folyóból született meg az új Izrael, a szent maradék.
b) „látta” – a Kiv 14,31
c) „hogy megnyílik az ég” – az egek mitegy szétszakadnak. Az addig elzárt egek (Ter 3,24; Lk 4,25; Jak 5,18; Jel 11,6) meghasadnak. Célba értek Izajás könyörgései: „Bárcsak szétszakítanád az egeket, és leszállnál!” (Iz 63,16.19).
d) „és a Lélek galamb alakjában leszáll rá” – a galamb ősi jelképe szintén sokatmondó: galamb jelezte a vízözön végét (Ter 8,8-12), ugyanakkor a Lélek életadó hatását (Ter 1,2), végül az új Izrael születését: „Kirepülnek ők Egyiptomból, mint a madár, és mint a galamb az asszírok földjéről; és visszatelepítem őket házaikba – mondja az Úr. –” (Óz 11,11).
e) „szózat is hallatszott az égből: Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem” – a Zsolt 2,7-ben ugyancsak egy ünnepélyes hangvételű megnyilatkozásról hallunk, amelyet a narrátor kénytelen kinyilvánítani, mivel ez az Úr rendelkező okmánya (bizonysága): „Erre ő kivezette a királyfit, rátette a koronát s a bizonyságot, aztán királlyá tették és felkenték s tapsolva mondták: »Éljen a király.«” (2Kir 11,12). A bizonyság nem más, mint annak a kifejezése, hogy Isten fiává fogadta a királyt. Ennek három jelét is találjuk a zsoltárban. Elsőként említjük, hogy a bizonyság az Úr szólásából fakad, amelynek során a személyes névmás ‘én’ különleges módon megerősíti az isteni kiválasztást. A megerősítő jellegű személyes névmás mellett a liturgikus ‘ma’ szócska nem csupán a trónralépés pillanatára vonatkozik, hanem liturgikus formulaként eszkatologikus jelleget hordoz, mivel összekapcsolja a múltat, a jelent és a jövőt. Ennyiben a ma jelöli az eszkatologikus megdicsőülés jelenben történő ünneplését. Végül mindez a 7. vers záró mondatrészében nyeri el teljességét: Fiam vagy te, én ma szültelek téged – vagyis a szózattól kezdődően te a Fiam vagy (2Sám 7,14; Lk 3,22). Szent Ágoston éppen a ma szócska eszkatologikus jellegéből kiindulva írja: „Azonban itt, minthogy a ma a jelen időre vonatkozik, és az örökkévalóságban nincs sem múlt, ami már nem volna, sem jövő, ami még nem volna, hanem csak a jelen van, mivel ami örök, az mindig van (ezért) isteni módon értelmezzük a kijelentést: én ma szültelek téged – ahogyan az igaz és katolikus hit Isten erejének és bölcsességének örök születését hirdeti, aki az Egyszülött Fiú.”
– A Ter 22,2 fényében Jézusban testet ölt az izsáki tipológia. Jézus a szeretett fiú, akit az Atya átad. A Fiú áldozatának beteljesülésekor a hegyen is olvasunk meghasadásról, mégpedig a templom függönyének kettészakadásáról (Mk 15,38). De olvasunk a százados hitvallásáról is: „Ez az ember valóban az isten Fia volt!” Az Akédában a szerző már az első versben közli, hogy Isten próbára akarja tenni Ábrahámot, ezzel lélektani síkon előkészíti az olvasót. A zsidó szentírásmagyarázat szerint ez a tizedik (Ter 12,1–4.7; 12,10–13,1; 13,2–18; 14–15; 16–17; 18,1–15; 18,16–19,29; 20,1–21,7; 21,8,–34; 22) és legnagyobb próbatétel, amelynek ki volt téve Ábrahám és amelyre nem is gondolhatott. Isten megszólította őt álmában, vagy éjjeli látomásban. Isten parancsot adott Ábrahámnak, viszont a parancsoló módhoz kapcsolódik egy szócska, ami baráti kérést fejez ki: (22,2). Érdekessége ennek a résznek, hogy Mózes öt könyvében csak itt fordul elő, hogy egyetlen ember képezi valamely próbatétel tárgyát. Isten felszólítására Ábrahám egész lényének Istenre hangoltságát fejezi ki: Itt vagyok. Egyszülött fiadat, akit szeretsz: az áldozat nagyságát fejezi ki.  Mória földje: a zsidó hagyomány szerint a Templomhegy (2Krón 3,1). A népi hagyomány etimológiája szerint a név jelentése „a hely, ahol lát (megjelenik)”.  Áldozd fel: szó szerint „emeld fel” az oltárra visszavonhatatlan áldozatként. Az egészen elégő áldozatot csak részben áldozták fel, azaz, csak a legfinomabb részeit égették el, amelyek a legértékesebbek (Lev 17,14; Mtörv 12,23). Jézus megkeresztelkedésének fényében a Mória földjén történt események később a Tábor-hegyen (Mk 9,7), illetve a Kálvárián elhangzó tanúságtételben (Mk 15,39) még erőteljesebb súlyt kapnak.
– „Íme, az én szolgám, akit támogatok, választottam, akiben kedvemet találom. Ráadtam lelkemet, igazságot visz majd a nemzeteknek” (Iz 42,1) – az Úr tanúk előtt (udvartartás) ünnepélyesen bemutatja szolgáját, akit kiválasztott és felken (királyi felkenés) egy feladat végrehajtására. A feladat végrehajtása során az Úr különlegesen erős támogatását élvezi, hiszen az Úr maga tartja szolgája karját. A kapcsolat az Úr és szolgája között sokkal szorosabb, mint ahogy első hallásra tűnik, mivel a kettőjük közötti kapcsolat az apa és fia közötti kapcsolat bensőséges és bizalmi kapcsolatát jelöli (Péld 3,12; Zsolt 147,10). Ezen felül a szolga megkapja a Lelket.
– „Így szól az Úr, a te alkotód, aki formált téged az anyaméhtől fogva, és segít téged: »Ne félj, szolgám, Jákob, Jesurun, akit kiválasztottam!” (Iz 44,2) – az üdvösséget meghirdető próféciában az Úr irgalmáról biztosítja népét. Az Úr népe mintegy az atyai/anyai ölben nevelődne (Jer 1,5; 20,18); Isten becézve kedveskének nevezi gyermekét (jesurun)/népét Izraelt (MTörv 32,15; 33,5.26).
– „De visszaemlékeztek a hajdankor napjaira, Mózesre és népére. Hol van, aki felhozta őket a tengerből, nyájának pásztorával együtt? Hol van, aki bensejébe helyezte az ő szent Lelkét?” (Iz 63,11) – a magányos győztesről szóló apokaliptikus jellegű próféciában, amely Izajás leginkább erőteljes és tömör ének-költeménye egy őrálló prófétáról beszél, aki Mózeshez hasonlóan tengerből/vízből lép elő (Kiv 2,10; 14,15-31). Ugyanakkor a Zsid 13,20 szempontjából, míg az előző részek sokkal inkább a Felkent küldetésére és áldozatára vonatkoztak, amelyeket János bűnbánati alámerítésében vállal magára, ez a szakasz a feltámadásról szól.
Jézus megkeresztelkedésének elbeszélése magába foglalja és feltárja előttünk a) Jézus kettős: földi és mennyei származását; b) küldetését: működését, keresztáldozatát és feltámadásának misztériumát.

2. Hitünk szempontjából
– ez Jézus nyilvános megjelenése, mint Isten Fia és a megígért Messiás
– vállalja a szenvedő Szolga küldetését mint Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit (Jn 1,29)
– Jézus teljesen aláveti magát az Atya üdvözítő akaratának, egész élete az Atyának adott áldozati ajándékká válik (Jn 4,34)

3. Erkölcsi cselekvésünk szempontjából
– belépés a bűnánat és az alázat misztériumába
– keresztény hivatásunk önálló és érett vállalása, amelynek során igazságot viszünk környezetünkbe (Iz 42,1d; ApCsel 10,38), irgalommal fordulunk a leggyengébbek iránt – hiszen Jézus is leült a vámosokkal, bűnösökkel és utcanőkkel –, hogy Istenhez térítse őket
– kerüljük a személyválogatást (ApCsel 10,34)
– türelmes kitartás a megpróbáltatások során
– megtartjuk Isten parancsait (1Jn 5,1-4)
– tanúság hitünk mellett (1Jn 5,5-9)

4. Célunk: Bizalomteljes önátadás az Atyának, aki mindnyájunkat meghívott az evangélium szerinti életre és az evangelizálásra. Mindannyiunk hivatása, hogy beteljesítsük azt a szózatot, amely a mi keresztségünk során hangzott fel!